Szüléstörténet 2.

Fotó: Fejér Boróka

A vízben töltött idő volt a vajúdásom legszebb része.
A medencében végre könnyűnek éreztem magam. A várandósság végén +19kg-mal, már elég sok testhelyzet kényelmetlenné vált és sokkal nehézkesebb volt a mozgás. A vízben ezt egyáltalán nem éreztem. Tudtam végre mozogni úgy, ahogy csak jól esett.
A meleg víz ellazítja az izmokat, nem csak az anyaméhre van jó hatással. Ha kényelmetlenül érezzük magunkat és feszesek az izmaink és nem érezzük magunkat biztonságban, akkor az összehúzódások sokkal fájdalmasabbak.

A fájások megállíthatatlanul jöttek 2-3 percenként.
40 másodperc lélegzés, befelé figyelés, meleg víz a hasra, keresztcsont masszírozás, és múlik, húú, ez kemény volt. Akkor most 2 perc szünet, gyors alvás.

Folyamatosan ittam és pisiltem, ittam és pisiltem.

Enni is kéne valamit, de mi van, ha nemsokára szülök, akkor most mégse ehetek. Kommunikálni már nem nagyon tudtam, pár falat kakaós csigát hozott a férjem és az nagyon jól esett.
Enni kell! Mindenki figyelmét felhívom, hogy egyen és igyon a vajúdás alatt, mert a testünk olyan szinten igénybe van véve, hogy ezt energia nélkül nem lehet végig csinálni.

Az ablak tárva nyitva, mindig arra fordulok, hogy friss levegőt kapjak.

Néha melegem van, néha fázok. A víz minden fájdalmamat felére csökkenti.
Amikor már 14 órája tart a folyamat, azt gondoltam, hogy akkor én most kiszállok a vízből, hátha már ott tartunk, hogy egy függőleges testhelyzet jobban segítene.
Járkáltam fel-alá, de nem volt jó sehogy. Pisilés közben a fájások már kezdtek nagyon felerősödni. Kicsit talán nyomtam is az összehúzódások alatt.
Lefeküdtem az ágyra és pihenni próbáltam. Úgy éreztem, hogy nem találom azt a testhelyzetet, ami Boldizsárnak segítene a forgásban és a kifelé vezető út megtalálásában.
Négykézláb néha jó, fájások közben orbáncfűolajjal nagyon erős nyomás- masszírozás a keresztcsonton, ezzel elviselhető. De aztán ez a pozíció is kényelmetlenné válik, fáj a térdem.
Miért nem ajánlotta fel senki, hogy menjek vissza a vízbe?

13 óra méhszáj vizsgálat, már 15 órája vajúdok, 6 cm elsimult méhszáj. Én ennek nagyon örültem,

azt gondoltam, hogy de jó már itt tartunk, akkor már mindjárt vége. Vajúdás közben semmilyen információt nem tudunk reálisan elraktározni, nem igazán tudunk döntéseket hozni, főleg nem új ötletekkel előállni. Szóval egyáltalán nem tudtam beazonosítani, hogy valójában hol tartok.
A fájások még mindig óramű pontossággal érkeznek. Már kezdek elfáradni, a bábák is látják ezt.
Azt ajánlják fel, hogy pihenjek egy kicsit az ágyon, hátha abból erőt tudok meríteni. Ők addig elmennek sétálni.
Ekkor már kicsit csalódott voltam, hogy nem tudom, hol tartok, mi a helyzet, mi történik és mindenki csak itt vár hosszú órák óta, és nem történik semmi. Nem akartam egyedül maradni mégis mindenkit kiküldtem a szobából, mert nem akartam, hogy nézzenek.

Volt délután egy pont, amikor teljesen elöntött az az érzés, hogy én ezt nem tudom megcsinálni. Mi van, ha nem lesz elég erőm? Mi van, ha nem tudom, hogy kell? Kijöttem a mosdóból és azt kérdeztem anyáéktól, hogy ezt tényleg minden nő meg tudja csinálni? És azt mondták, hogy Igen.

A délután nem volt jó. Zavarban éreztem magam, hogy hiába vár mindenki. 

Az ágyban a fájásokat oldalt fekvésben próbáltam átlélegezni, ezek már nagyon fájtak. Nem tudtam pihenni.
Valami bíztató szó, valami reménysugár jó lett volna. Nem tudtam már kommunikálni, valakinek úgy kellett volna azt kitalálnia, hogy mire vágyom, hogy meg sem szólalok.
Egy kicsit elveszettnek éreztem magam. Merre járok? Istenem segíts, hogy ezt kibírjam. Anya leszek, ez nem kis feladat, készen állok én erre? Nagyon sok gondolat cikázott a fejemben.

17. óra: méhszáj vizsgálat. 6 cm. És a méhszáj állapota nemhogy előre haladt volna, megtorpant és meghátrált. Valami miatt stagnál az állapot. Én nem vagyok még készen vagy Boldizsár?

Az egyik bába megjegyezte, hogy úgy tűnik, hogy a fájások közben mégiscsak nyomtam. Őszintén szólva, abban a helyzetben, nem tudtam, hogy nem szabadott volna nyomni. Valamit elrontottam? Nem így kellett volna?
Nem örültek a stagnáló állapotnak és látom, fél szemmel két fájás között, hogy valamit beszélnek. De nem mondják el, hogy mit.
Végül azt ajánlották, hogy menjünk be a kórházba, mert lehet, hogy elfáradtam, és kell egy kis segítség.
Lelki segítség elég lett volna az elmúlt pár órában, de mindegy már itt tartunk. Most hogyan tovább?

Én nem akarok kórházba menni, kérek még egy órát. Az alatt az egy óra alatt a férjem is és az anyukám is megnyugtatott, hogy minden rendben és bárhogy alakul nagyon jó lesz. Jó volt velük beszélni, jó volt a férjem kezét fogni, csak velük akartam lenni. Abban az egy órában teljesen

átértékelődött bennem minden. A fájásokkal nem foglalkoztam bármennyire is fájtak, mert haragudtam magamra. A fájások ritkultak és pihentem közben. Nagyon fájt már minden.
1 óra múlva méhszáj ellenőrzés. Semmi változás.

Induljunk.

Mélyponton éreztem magam. De aztán mindenki segített az öltözésben az összepakolásban, rám adták a szandálomat, és elindultunk.
Kinyitották az ajtót, kiléptem a gangra és megcsapott a friss levegő, a hideg szellő. Úristen de jól esik! Erre vágytam, nagyon melegem volt bent, nem volt levegő, nagy volt a nyomás, sokan voltunk a szobában.

Két oldalról fogják a kezem. Le a lépcsőn, a fájások kezdtek sűrűsödni, de nem törődtem velük, rátámaszkodtam valakire, közben valaki a keresztcsontomat masszírozta, átlélegeztem és mentünk tovább.
Lent valaki megjegyezte, hogy sűrűsödnek és erősödnek a fájások. Én erre azt válaszoltam, hogy

- Igen? Akkor menjünk vissza!

Mindenki nevetett, pedig én nem viccnek szántam.
Beszálltunk a kocsiba, ekkor már apukám is ott volt, ő vezetett, láttam rajta, hogy aggódik, de bízik bennem és velem van mindenki.
5 perces kocsiút alatt 3 fájás. A kórház előtt kiszálltunk, két oldalról fogják a kezem anya, meg a férjem és a bábák masszíroztak, ha kellett.
Be a liftbe, ki a 4. emeleten.
És ott várt a szülőszoba ajtajában Ő, a kedvenc kis szülésznő barátnőm. Egymás nyakába borultunk és elsírtam magam.

- Úgy tűnik, hogy Boldizsár veled szeretne megszületni.

Az én drága barátnőmnek is könnyes volt a szeme. Kérdezte, hogy kit szeretnék behívni magammal, hezitálás nélkül válaszoltam, anyát és a férjemet.
Beléptünk a szülőszobába, amit már előkészített nekünk. Hangulatos piros fény, gyertyák égtek, finom illóolaj lengte be az egész szobát, fantasztikus volt.
Pedig gyakorlatról is tudom, hogy ez a szoba ugyanolyan, mint az összes többi szülőszoba. De egy kis találékonysággal, nagyon hangulatos, intim teret lehet belőle varázsolni.

Méhszáj vizsgálat. Érdekes módon ez az elindulás, a lépcsőzés, a kocsiút, a helyszín változtatás meghozta a hatását. 8 cm- eltűnt méhszáj. Tudtam jól, hogy már nincs sok hátra. Kérdezték, hogy megengedem-e a burokrepesztést, és én ebbe beleegyeztem.
Boldit hallgattuk 20 percig, akinek bivaly erős szívhangja volt. Eközben kaptam egy infúziót, mert nem ettem eleget és mindent kipisiltem, amit ittam. Ez legközelebb nem fog előfordulni.
A bábák bejöttek a szobába adtak két puszit és sok erőt kívántak. Ez nagyon jól esett.
Utána mindent lecsatlakoztattak, a CTG már csak bizonyos időközönként hallgatta a kis Boldizsárt, az infúzió meg már nem kellett. Szabad voltam. Mehettem a zuhany alá, ahova oda volt készítve egy vajúdólabda. Ráültem, eresztettem magamra a forró vizet és az egyre sűrűsödő fájások alatt a férjem masszírozta a keresztcsontom. Itt már nagyon begyorsultak az események, pedig már 20 órája vajúdtam és eléggé elfáradtam. De itt már nem éreztem fáradtságot, inkább izgalmas volt.
Bent a szobában álltam a szülőágy mellett és támaszkodtam, az ágyon megfordultam és négykézláb próbáltam meg a fájásokat átvészelni.
Az ügyeletes orvos nem igazán a természetesség híve, de valahogy ezzel is megbirkóztunk. Aznap volt egy VB meccs, és azt nézte, addig kaptunk időt. Te jó ég ez is milyen gondolkodás? Addig kaptok időt, utána begyorsítunk...

A szülésznő tolmácsolta az orvost és azt mondta, hogy:

- kaptunk 20 percet, ha addig nem történik semmi, akkor oxytocin vagy betámasztás közül választhatunk. 

A szülésznő a betámasztást javasolta, neki is teljesen meg van kötve a keze az ügyeletes orvossal szemben.
Pozicióváltás, fájások, ivás, pisilés. Már elég erős nyomási ingert éreztem. Megpróbáltam pihenni jobb és bal oldalon is 3-3 fájást, ezek is segítettek Boldinak a forgásban.

Ekkor bejött az orvos.

- Na hogy állunk? Akkor rásegítek egy kicsit

Le kellett feküdnöm és fájás közben nyomnom és ő meg teljes erejével nyomta a hasam, mivel ez nekem nem volt jó, én megfogtam a kezét és a teljes 100kg-os orvost toltam el magamtól.
Ez egy kínzás!

Kívülről láttam már ilyet, de nem gondoltam, hogy ez ennyire rossz. Nagyon fájdalmas és feszítő érzés, de nem jó helyen feszít, mert azt már éreztem, hogy a baba, hova nyomja magát, hát ez a nyomás teljesen máshova lokalizálódik. Nem is értem miért gondolják azt, hogy egy élettani szülésbe, bele kell szólniuk.

Úgyhogy megmondtam az orvosnak, hogy:

- Én nem így fogom megszülni a gyerekemet és én most megfordulok.

Az orvos nézett rám, nem igazán értette a helyzetet. Senki nem szokott ellenkezni. Aztán legyintett, mondta, hogy jó akkor kaptok még negyed órát.
A szülésznő arcán elismerő félmosoly jelent meg. Boldi pedig továbbra is kitartóan küzdött és a szívhangja tökéletes volt ezért tudtam, hogy még több órán keresztül is itt lehetünk, nincs ok a sietségre. Háton fekvő pozícióban egyáltalán nem tudtam elengedni magam és nyomni se, szóval minden szempontból előnytelen volt.
Én inkább megfordultam és négykézláb támaszkodtam a szülőágyon a következő fájások alatt. Az orvos végre kiment és folytathattuk a jól bevált társasággal.
Fájások, szívhanghallgatás, pozícióváltás, masszírozás.
Már nagyon feszített odalent és egyre sűrűbbek voltak az összehúzódások, megpróbáltunk egy guggoló helyzetet, ahol a férjem és az anyukám tartott két oldalról és úgy tudtam segíteni a kisfiamnak.

Végre! Megéreztem, hogy kell csinálni. Ebben a pozícióban el tudtam engedni a gátamat. Utat tudtam engedni. Minden fájásszünetben visszadőltem és pihentem, most már másfél perc múlva jött a következő. Nagyon más mint, amilyennek elképzeltem.
És ez már 24 órája tartott.
Újabb összehúzódás, guggoló pozícióba fel, gát elengedés és egy kis nyomás. Boldizsár nagyon ügyes volt, szépen lassan közeledett. 

Ez a pozíció nagyon bevált, fárasztó volt és egyedül nem tudtam volna tartani magam, de szerencsére volt, aki segítsen. 1 órán keresztül csak ez a guggolás-fekvés-guggolás-fekvés ment. Boldi Végre megtalálta az útját!
A szülésznőm az egyik összehúzódás után megkérdezte, hogy meg szeretném- e érinteni a kisfiam feje búbját, mert már látható.
Megérintettem, hát ez csodálatos, hogy már itt tartok. Tejóég itt a kisfiam.
Itt már hátra dőltem, forró vizes borogatást kaptam a gátamra, ami nagyon jól esett, mert egy olyan égő feszítő érzést éreztem odalent, amit még soha. Sok szülést láttam már, de ezt az érzést nem lehet leírni, megfogalmazni, megmutatni, ezt át kell élni.
Egy könyvben olvastam, hogy ezt a folyamatot tűzgyűrűnek is nevezik, ez addig tart, amíg a fej teljes átmérőjével ki nem tölti a gátat. Hát igen valami tüzes dolognak tudnám én is lefesteni ezt az érzést.
Pici légvételek és kifújás segített a fejnek kibújni. El sem hittem, hogy már itt tartunk. Egy kis szünet után még egy kontrakció, még egy légvétel és az egész teste kint volt.

Azonnal a mellkasomra helyeztem.
-Végre itt vagy, annyira vártalak, annyira szeretlek! Nagyon vártalak! - csak ezeket tudtam mondani és közben patakokban folyt a könnyem.

A szobában mindenki sírt örömében. Annyira megható volt.

25 óra kemény munka után Boldizsár elindult megkeresni a cicit. Elképesztő a természet. Feltornázta magát és addig emelgette a mini kis újszülött fejét, amíg megtalálta a mellbimbót. Egyből tudta, mit hogyan kell. Ügyes kisfiú.
Ilyen örömet még életemben nem éreztem!

Közben az ügyeletes orvos nem igazán tudta feltalálni magát, mert összvissz 10 percet akart adni a lepény leválására. Najó, azért ezt mindenki tudja, hogy kicsit több idő! Azt mondta, hogy:

- Nem jött még ki a lepény? Jó akkor Oxy és katéterezzük meg.

Miközben épp a világ legnagyobb boldogságát élem meg hál’istennek azért fél füllel hallom, hogy mit parancsol az orvos, úgy hogy meg sem kérdez, szóval nagyon határozottan ránéztem és azt mondtam, hogy:

- Én nem szeretném, hogy megkatéterezzenek, még csak 10 perc telt el, várjunk még!

Egyébként mi az iskolában azt tanultuk, hogy a katéterezés első és legfontosabb szabálya, hogyha lehet, NE katéterezzünk!!! Most nem azért, mondom, de ebben a helyzetben aztán tényleg semmi ok nem volt a sietségre, azon kívül, hogy már ki akart menni és tovább ülni a szobájában a tévé előtt.
A szülésznő is próbált segíteni és mondta, hogy nemrég pisiltem. Én még annyit mondtam, hogy maximum megpróbálok még egyszer pisilni, de nem kellett. Úgyhogy vártunk még türelemmel, közben Boldizsár szopizott, ami bőven elég oxytocint termel ahhoz, hogy a lepény leváljon, és szépen megszülessen.
A kis pici tenyér nagyságú lepény megszületése után a 2 cm-es gátrepedést össze kellett ölteni. 4 öltést kaptam, egy picit fájt, de utána végre már csak mi voltunk a szobában. Bejött a húgom és a legjobb barátnőm, megölelgettek minket és szerencsére tudták, mi a dörgés, mert a táskájukban ott lapult a rántott hús, úgyhogy azonnal megettem egyet. Az apukám és az anyukám is ott voltak, akik most már nagyszülők lettek.

2 órát töltöttünk még a szülőszobán, utána átmentünk a gyermekágyas részre, ahol egy két ágyas

szobát kaptunk, de szerencsére csak mi voltunk benne. A férjem még éjjel fél 3-ig velünk volt, megettünk mindent, amit behoztak nekünk. Ez volt az ünnepi vacsora.
Utána ketten maradtunk Boldival, akit egy percre se tettem le, végig a mellkasomon volt és úgy próbáltam aludni, de egyáltalán nem éreztem fáradtságot. Csak feküdtem és néztem. Gyönyörű kisfiam. Látszott, a kis piros folt a fején, ahol megakadt. Nem jól illeszkedett be a feje, ezért sokkal nehezebben tudott előre haladni. De együtt megcsináltuk!
Ebben a kórházban rooming-in rendszer van, ami segíti az anya-baba kötődés kialakulását, a szoptatásra és a tejbelövellésre is jó hatással van.
De őszintén szólva, én bármilyen kórházba kerültem volna, soha egyetlen pillanatra se adtam volna oda a gyerekemet másnak. Anyaoroszlánná változtam.

Minden vizsgálaton mellette voltam és láttam, hogy mit csinálnak vele, és meg tudtam nyugtatni, ha félt.
Másnap már úgy éreztem, hogy én ezt bármikor újra végig csinálnám, teljes euforikus állapotba kerültem.
Gátvédelemmel, minimális sérüléssel szültem meg a 3200g és 51 cm-es fiamat. A lehető legjobb segítőkkel, végül kórházban, de így is fantasztikus élmény volt.


Hogy mit csinálnék máshogy?


Semmit! Ez így egyben a mi történetünk Boldizsárral!

De legközelebb pár dologra jobban odafigyelnék:


o Sokkal jobban bíznék a megérzéseimben, a testemben és a babámban.
o Többet lennék kettesben a férjemmel.
o Többet beszélnék a kisbabámhoz és biztatnám, hogy meg tudja csinálni.o Szívem szerint az összes többi babámat otthon a kádban vagy egy nagy medencében szülném meg, a bábát hívnám és megkérném, hogy várakozzon kint
o Nem szeretnék sok embert magam köré, csak a férjemet és maximum az anyukámat.
o Nem szeretnék méhszáj vizsgálatot, mert teljesen felesleges, a lelki rész sokkal fontosabb
o Sok finom energiabomba ételt és italt tennék félre a szülés idejére.
o A kitolás alatt is a vízben maradnék vagy felállnék, de amint egy konferencián hallottam, a legjobb gátvédelem a víz és a jó kitolási pozíció.