Nagyon vártam ezt a szülést és nagyon izgatott voltam, vajon ez milyen lesz?
Természetesen otthonszülést terveztünk, hisz semmilyen probléma nem merült fel a várandósságom alatt, ami kötelezett volna, hogy kórházba menjünk.
Nagyon jó volt ez a várandósság, egészen más, mint az első, nem tudom, hogy azért mert már a tapasztalat miatt semmin nem lepődtem meg, vagy azért, mert a két fiú temperamentuma is teljesen más.
 |
| Otthoni NST |
Nagyon magabiztos voltam. Ha mégsem voltam olyan magabiztos, akkor pedig jó érzés volt egy kicsit beszélgetni a bábámmal, akit minden pillanatban el lehetett érni és ez nagyon megnyugtató volt.
Közeledve a 37. hét felé, egyre izgatottabb lettem. Még egy utolsó szonográfusi vizsgálat várt ránk, mert az otthonszüléshez szükség van egy 36-37. heti ultrahangra, hogy nagyjából megbecsüljék a baba súlyát és, hogy biztosak legyünk a fekvését illetően.
A szonográfus azt mondta, hogy nagyon szép nagy baba, megnyugtatott, hogy minden rendben van, de szerinte a méhlepény állapota alapján már ne utazzunk messzire, mert hamarosan érkezik a kisfiúnk. Én mondtam, neki, hogy ne mondjon ilyet, mert az első fiamnál Boldinál is ezt mondta a 36. héten és végül 40+4re született. Mondta, hogy de most biztos benne, hogy nem fogja kivárni a 40.hetet.
Ha mégis, ő többé nem hisz az ultrahangban. Csupán 25 éve dolgozik a szakmában. Annyit válaszoltam, hogy rendben, akkor a 40. héten telefonálunk.
Én tudtam, hogy nem fog előbb megszületni, de azért belém ültette azt az érzést, hogy minden pillanatban készen kell állnom.
Ezt senki nem tudja átérezni addig, amíg nem áll 1 hónapon keresztül készenlétben. Ebben az egy hónapban én minden este szépen kitakarítottam, készen állt a hűtőben a másnapi ebéd, a bábák részére is, ha esetleg már holnap nem tudnék főzni, vagy ha éjszaka megéheznénk, mert valami történne. Mindig arra gondoltam, hogy: jaj de jó lenne, ha ma születne, mert ez az ebéd nagyon finom lett, ezt szívesen enném szülés után. Megcsináltam a nagybevásárlást, hogy minden legyen itthon, aztán eltelt egy hét, közben elfogytak a vajúdásra szánt finomságok. Aztán még egyszer bevásároltam, hogy legyen itthon minden, aztán eltelt még egy hét, megint bevásároltam, aztán megint és megint.
Aznap amikorra ki voltam írva már elegem lett és azt mondtam a férjemnek, hogy most nem érdekel, nem csinálom meg holnapra az ebédet, nem takarítok ki és nézzünk meg egy filmet és foglalkozzunk egymással.
Hát csodák csodájára aznap este éjfél körül elkezdődtek az igazi fájások. Amikor mindent elengedtem.
Már hetek óta voltak jósló fájásaim, de ekkor éreztem, hogy itt az idő. Betöltött 40. hét, a szonográfusnak nem lett igaza, a szülés idejét illetően.
A férjemnek szóltam, de mondtam, hogy még mindenképpen próbáljunk meg pihenni. 4-ig még valamennyire sikerült is az 5-8 perces összehúzódások közben szunyókálni, de végig azon járt az agyam, hogy mi legyen a nagyfiammal. Amikor 4 óra körül megérezte, hogy itt valami készülődik felébredt és elég nehezen tudtuk visszaaltatni. Ekkor hívtam az anyukámat, hogy induljon, mert jobb lesz, ha velük lesz a majdnem másfél éves Boldizsár.
A bábámat is felhívtam, aki kérdezte, hogy induljon, vagy még szeretnék egyedül maradni. A második variációt választottam.
Anyukám fél 6kor megérkezett, Boldi még visszaaludt, úgyhogy fél órát még tudtunk beszélgetni. Látta, hogy már szép erős összehúzódások vannak, de még készített nekem egy finom reggelit, és feltett egy lábosban vizet, a borogatásokhoz. Próbáltam enni, de nem volt túl nagy étvágyam. Boldinak már mindent összekészítettünk, úgyhogy, amikor felébredt már indultak is. Amikor csend és nyugalom lett, egy nagy kád forró vízre vágytam, ekkor már a bábáknak is szóltam, hogy indulhatnak.
Fél 9 körül megérkezett mindenki, én addig a forró vízben hullámoztam végig a fájásokat.
Észrevétlenül belopózott az elsőszámú bábánk a hatalmas bábatáskájával együtt. Nyugalom és szeretet árasztotta el a házat. Örültem, hogy megérkezett, biztonságban éreztem magam.
Megkérdezte, hogy hogy vagyok. Én egyből azt hittem, hogy most biztos valamit csinálni kell, ki kell szállnom, teljesítenem kell vagy valami. Hát egy szívhang hallgatáson és egy vállsimogatáson kívül semmi más nem történt. Azt mondta, hogy addig maradok, amíg jól esik, és minden úgy lesz, ahogy nekem a legjobb.
Így hát a kádban maradtam. A férjem időközönként hozott nekem, egy kis kalácsot, egy kis uborkát vagy egy pár korty frissítő innivalót. Közben fogadta a második bába érkezését és mindenkinek enni, innivalót készített. Jól esett, hogy helyettem tartja a frontot.
Egyik pillanatban úgy éreztem, hogy most jobb lenne egy kicsit járkálni, úgyhogy kijöttem a vízből. Mindenki támogatóan jelenvolt, de senki nem siettetett, senki nem mondta meg, hogy mit csináljak. Csak megerősítő mondatokat kaptam.
Fel alá járkáltam és minden egyes összehúzódáskor kaptam egy forró vizes borogatást a hasamra. A víz számomra olyan fontos volt a vajúdás alatt, mint levegőt venni.
A szívhanghallgatások is olyan észrevehetetlenül, halkan, csendben történtek, hogy egy percig sem zavarták meg a bennem zajló folyamatokat.
Amikor úgy éreztem, hogy ez már nagyon fáj, és nem bírom tovább, megkérdezték, hogy mitől félek.
Egy kicsit tényleg féltem. És méghozzá attól, hogy olyan hosszú lesz ez a szülésem is, mint az első. Megnyugtattak, hogy nagyon jól csinálom és a nehezén már túl vagyok, és hogy bőven van időnk még, Ők sehova nem sietnek.
Ettől egy kicsit megnyugodtam és visszamentem a vízbe, ha még ennyire ráérünk.
A forró víz csodákra képes, teljesen ellazult az összes többi izmom, így sokkal könnyebb átlélegezni a szüntelenül és egyre erőteljesebben érkező kontrakciókat.
Megint ki akartam szállni. Egy bábától azt hallottam egyszer, hogy 7centinél már az a legjobb, ha állva maradunk. Hát igazából azóta már úgy gondolom, hogy semmilyen tanácsot nem szabad megfogalmazni, mert mindenkinek más a legjobb. És nehogy valaki, a másoknak a legjobb dolgát akarja magára erőltetni, úgy hogy neki valami egészen más esne jól.
Egy törölközőt terítettem magamra és sétáltam. A házunk elég kicsi, a mini fürdőszobából, mini út vezet el a kandallóig, ami a nagyszobában található. Az egy biztos pont volt, ahova mindig szerettem visszamenni és egy kicsit a tűz energiájából, meríteni.
A kontrakciók közben jött a borogatás, és minden alkalommal valaki meleg erős keze, hogy a keresztcsontomat masszírozza. Az érintés ereje felbecsülhetetlen ebben a megváltozott tudatállapotban.
A bábákat azt hiszem, inkább angyaloknak kéne hívni. Jelen vannak, ha jónak látják segítenek, de igazából a szerető elfogadás, figyelem és türelem árad belőlük.
Ahogy a bábám a lépcsőfordulóban ült és nézett ki az ablakon, mintha valami fényes glória is megjelent volna a feje fölött. Teljes nyugalom, és békesség.
Nekem ekkor már nagyon kényelmetlen volt minden helyzet. Próbáltam elhelyezkedni négykézláb, állva, guggolva, de már nem igazán volt jó sehogy. A férjem fizikai és lelki értelemben is a legnagyobb támaszom volt. Soha nem szülnék nélküle. Nagyon figyelmes, odaadó és nagy erőt ad nekem.
Amikor guggolva lélegeztem át a kontrakciókat, az egyik pillanatban megrepedt a burok. Annyira, de annyira más világban jártam már ekkor, hogy annak ellenére, hogy szülésznőnek tanulok, teljesen értetlenül megkérdeztem, hogy ez meg mi volt?
